"Miközben ezeket a sorokat írom, a tizenhét éves unokahúgom a kórházban küzd az életéért. Három héttel ezelőtt egy autóbalesetben megsérült a feje, azóta kómában fekszik. A nővérem és a férje napi tizennyolt órán át melette vannak.
Anna gyönyörű szőke haját leborotválták, gépek, csövek és drótok álnak ki belőle - ezeken át etetik, lélegezteteik, ellenőrzik a púlzusát, a vérnyomását, a testhőmérsékletét, és még sok más olyan dolgot, amelyekhez én nem értek.
A szobájában az intenzív osztályon legalább egy tucat plüssmackó csücsül a gépeken - a barátai küldték neki. A falakra és az ablakra több száz üzenet és képeslap van feltűzve a barátai jókívánságaival : " Anna! nagyon szeretünk" , "Anna! Alig várom, hogy újra megnevettess!" , " Anna! Nagyon szép vagy."
Hát nem furcsa? Ey katasztrófának kell megtörténnie ahhoz, hogy elmondjuk valakinek, hogy milyen sokat jelent nekünk. Ha anna nem szenvedett volna balesetet, akkor vajon hányan mondták volna el neki mindezt? Mire vártak? Így lehet, hogy soha nem tudhatja meg ...
Anna elment egy buliba. Beültek egyik barátjuk autójábam, és csak úgy autózgattak a környéken. Az autó megcsúszott, majd felborult. Helikopterrel szállították őket kórházba.
A legtöbb tizenéves azt gondolja: "Ilyesmi velem sohasem történhet". El tudom képzelni, hogy Anna is hasonlóképpen gondolkozott. De mégis megtörténhetm és gyakran meg is történik." |
AJÁNLOM AZ OLDALT
