Mese Kicsiről, a szépséges malamutról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt hét gyereke. Na meg két kutyája. Köztük az egyik nem mindennapi szépségnek örvendett. Így kezdődik a mi mesénk is, amely viszont nem mese. Maga a valóság.

Szabó Imre sem gondolta hajdanánk, amikor hosszú gondolkodás után házasságra adta a fejét, hogy egyszer majd egyedül marad, hét gyerekkel. A felesége egy szép napon fogta magát, és otthagyta a hites urát. Gyerekestül, mindenestül … Ám ha a mi mesehősünk elfárad, vigaszra találhat. A két kutya, Kicsi és Norbi nemcsak Imrének, hanem a hét gyereknek is minden kívánságát lesi. „Ők” ketten a nehéz helyzetben élő férfi vigaszai. Éjszakánként Imre az ő nyakukban sírja ki minden bánatát, az ő fülülbe súgja búját-baját-

A bérelt ház fenntartása, a gyerekek nevelése egy fizetésből lehetetlennek tűnő vállalkozásnak tűnt. Imre így fogta magát, és egyik barátja roskadó kiskunsági tanyájára költözött. Itt legalább nem kell bérleti díjat fizetni. Na meg az sem volt számára mellékes körülmény, hogy a két kutya is végre „emberhez” méltó vadászterületen élhette ki ősi ösztöneit. Közben az eredendően vasutas szakmájú férfi foglalkozását is elveszítette. Most amikor csak teheti, alkalmi munkát vállal. Segélyért nem kuncsorog. Havonta összejön húsz-harmincezer forint a nehéz fizikai munkáért. Ehhez kapnak még családi pótlékot, és némi jövedelempótló támogatást. Összesen hetvenezer forintból élnek.

A legnagyobbik gyerek már kiröpült a házból. A saját életét éli. Imrének így „csak” hat éhes szájat kell betömni. Meg a két kutyáét… „Akik” nem tudják, mi is az a kutyatáp. A család szegényes maradékán osztozkodnak, Testvériesen. Imre pedig mos, főz, takarít, gyereket nevel. Férfiember létére…

Az omlatag tanyát járhatatlan sártenger fogja körül. Ha nehezen is, de sikerül megközelíteni Imréék otthonát, ahonnan harsány gyerekkacagás szűrődik ki az udvarra.

A szárítókötélen ruhák lógnak, Imre csak nemrég teregette ki a mosott holmikat.

- Gyere, Norbi gyerek! – kiáltással hív valakit a házigazda. A „gyerek” egy erdélyi kopó, máris rohan elénk. Végigszimatol bennünket, majd bebocsátást nyerünk a szegényes kis házikóba.

- Engedd be Norbit is! – hallatszik bentről egy követelőző gyerekhang. Nincs mese, a papának engednie kell. A kopót pillanatok alatt ujjongó gyereksereg veszi körül. Egyik a hátát simogatja, másik a kobakját. A harmadik a csípőjénél próbálja magához húzni, a negyedik, pedig visítva követeli: hadd simogassa ő is a „gyereket”

- Nekünk hoztad ezeket? – mutogat a táskámból kikandikáló déligyümölcsökre egy kis szöszke, majd kikap egy kivit, és úgy ahogy van, beleharap. Arcára furcsa grimasz ül, és csak akkor tűnik el, amikor elmagyarázom, hogy ezt a gyümölcsöt először mg kell hámoznia. Nagyobb fiútestvérei persze gyorsan kiokítják, hogy ennyit azért mégiscsak illene tudnia egy nagycsoportos óvodásnak. Közben arról érdeklődnek, hogy a kutyák vajon szeretik-e a déligyümölcsöt. Mert akkor szívesen megosztanák ezt is a négylábú kedvenceikkel.

- Azért mi is eszünk ám sok narancsot – teszi hozzá Zsolti, aki nagyon nem szeretné, ha elkezdenénk sajnálni őket. „Csak azért is” pofival mutatja meg, hogyan alszanak éjszakánként heten – három ágyon, majd egy egész narancsot nyújt Norbi szája elé. A kopó bekapja, hatalmas nyeléssel eltünteti a csemegét, majd egy óvatlan pillanatban kisurran a konyhába.
Letelepszik Imre széke mellé, és áhítattal figyeli gazdája minden mozdulatát.

- Nem is tudom, hogyan bírnám ki a megpróbáltatásokat, ha ők nem lennének mellettem – mondja Imre, miközben kérges kezeivel oldalba paskolja Norbit.

- A kutyáim azok, akik valahogyan mindig ráéreznek, ha bánat ér – folytatja. – Több hűséget és szeretetet kapok tőlük külön-külön is, mint amennyit életemben bármely asszony adott – teszi hozzá elgondolkodva. Túl sok idő azonban nincs a morfondírozásra, mert a szoba felől az álmából felébresztett Dávidka közeledik.

- Apa, még mindig fáj a torkom – kapaszkodik Imrébe. Az apaforró teát visz a gyereknek, odaadja a gyógyszert, és közben elmeséli, hogy az utóbbi időszak nem volt könnyű az életükben. A hat gyerek egymást fertőzte meg az influenzával, a végén, pedig Imre is ágynak dőlt. – Így bújtunk össze mindannyian – mutatja apjához bújva a nagyobbik kislány. – Csaj egy baj volt: a két blöki nem fért mellénk az ágyra. De azért a szobába ők is bejöhettek – teszi hozzá huncut mosollyal.

- Volt, aki megkérdezte, miért nem adom a gyerekeket állami intézetbe – szólal meg az apa halkan.

- De én arra nem vagyok hajlandó. A két kutyánkat, pedig adjam sintér kezére csak azért, mert szegények vagyunk? HA így lenne, tovább nem lenne értelme az életemnek.

- Nem megyünk intézetbe! – pityergi el magát a kis szöszi.

- Nem is kell – simogatja meg Imre a buksiját. – A szegénység ellenére mi jól elvagyunk. Két közben az iskolás gyerekek kollégiumban laknak, az óvodás kislányt, pedig felteszem a buszra, úgy megy a kiskunmajsai oviba. A legkisebb, Dávidka, amíg nem lesz óvodás, itthon marad velem. Amióta itt hagyott minket az anyja, nagyon apás – fűzi hozzá, s közben Norbi „gyereknek” is jut a simogatásból.

- Tetszik tudni, az anyu ivott – kotnyeleskedik a beszélgetésbe Zsolt. – Azért ment el tőlünk!

Imre hosszan néz maga elé. Nem panaszkodik. Egyetlen életcélja van: felnevelni a gyerekeit. Meg emberibb körülményeket teremteni nekik. Négyszázezer forintért megvehetné a tanyát, ám honnan lenne annyi pénze?

- El lehetne adnunk a Kicsit… De akkor mi is világgá mennénk! – szól bele ismét kéretlenül apja monológjába Zsolti. Látják, hogy nem értem a dolgot. Imre szó nélkül feláll, kimegy az ajtó elé, füttyent egyet. Egészen különleges alaszkai malamut, Kicsit dugja be szépséges pofáját a szobába.

- Szóval róla van szó – kezdi Imre a magyarázkodást. – Hajdanán megmaradt egy ismerősünk alomjából. Hogy ne kerüljön tovább pénzébe, agyon akarta verni. Ott feküdt egy kosárban a kis szőrgombolyag, rám nézett a szemeivel, nekem, pedig végem lett. Akkoriban még jobb körülmények között éltünk, és én ötezer forintért megvettem Kicsit. Ahogy nőtt, növögetett, kiderült, hogy egészen különleges színe van. Egy tenyésztő kétszázezer forintot kínált érte. Nem adtam. Pár nap múlva visszajött, és félmilliót adott volna a malamutért. Sírta a gyerekek, azt hitték, ekkora pénznek nem tudok majd ellenállni. Pedig dehogynem! Ehhez a családhoz ő is ugyan úgy hozzátartozik, mint bármelyikünk – teszi hozzá ellentmondást nem tűrő hangon, majd kiengedi a kutyát, aki szemmel láthatóan nem érzi jól magát a pici kis szobában.

Túl sok idő azonban nincs a morfondírozásra. Dávidka belázasodott, el kell látni a kicsit, és az esti mosdatáshoz is melegíteni kell a fürdővizet.

- Majd jöjjenek el, és nézzenek meg minket akkor, amikor már megvettük a tanyát! Bővíteni fogjuk, és három szobánk lesz. A tanyát erős drótkerítéssel körbekerítjük, hogy Kicsiék ne tudjanak a környéken elbóklászni. Még hőszigetelt kutyaházat is készítünk nekik! – avat be Imre bennünket nagyszabású terveibe. – S hogy miből? Az biztos, hogy nem a malamut árából! – mondja búcsúzóul, miközben önmaga is mosolyog a mesén, amit magának felépített. És amely olyan messzire áll tőle, mint a mesebeli szegénylegénytől az Óperenciás tengeren túli üvegpalota…

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt… Mert volt egyszer egy szegény ember, és annak hét gyereke. Na meg két kutyája. Akik közül az egyik különleges szépségnek örvendett. Akit ha eladtak volna, talán boldogan élhetnének, amíg meg nem halnak. Ám a hűséget, szeretete a pénznél is többre becsülték. Így Kicsi köztük maradt. Egy hajnalon azonban lövés dörrent. Vadászok tettek két golyóval pontot a történet végére. Agyonlőtték a közeli erdőben elcsavargó malamutot. Most már se kutya, se pénz. Csak mérhetetlen szegénység… És ez nem mese. Ez maga a valóság.